„Egy cél lebegett előttem, amikor a gödör szélére állítottak: mindenáron életben maradni” – emlékszik vissza az 1944-es erőltetett menet legnagyobb mészárlásának 91 éves túlélője, Szauer László.

„1919. március 28-án születtem Seregélyesen, világi zsidó családban. Még kisgyerek voltam, amikor a családommal Kiskunhalasra költöztünk. 1937-ben fejeztem be jó eredménnyel a gimnáziumot, de az érvényben lévő »numerus clausus« miatt nem mehettem egyetemre vagy főiskolára. Géplakatos és vízvezeték-szerelő szakiskolát végeztem. 1940. szeptember 9-én kaptam meg a behívómat munkaszolgálatra, ugyanis akkor már zsidók nem lehettek katonák. A behívást követően Kiskőrösön, Solton, Újkécskén, Hódmezővásárhelyen, Vesz­p­rémben, Kárpátalján, Kiskunhalason, Orgoványizsákon dolgoztunk.
1942 novemberében szabadságoltak tévedésből három hónapra. 1943 márciusában jelentkeztem újra, de rájöttek a hibára, és a szegedi gyűjtőközpontba, az 5/4-es századba irányítottak. 1943. július 11-én indultunk Borba. Mi voltunk az első zsidó munkaszolgálatos csoport Magyarországról. Előttünk dolgoztak már a bányában csehek, görögök, szerbek és olaszok. Nyolcszázötven emberrel érkeztem Borba. Rögtön a bánya melletti fő lágerben, a Berlin Lágerben helyeztek el bennünket. Ez volt a legnagyobb befogadóképességű táborok egyike. Kétszázan laktunk egy barakkban, és két-háromemeletes fa- vagy vas­ágyakon aludtunk.

Egy nagyon rendes német

A megérkezésünk után néhány nappal már megtörtént a munkabeosztás. Engem mint gépkezelőt a földkotrógépre osztottak be, ahol a gép karbantartásáért feleltem. Tizenkét órás műszakban dolgoztunk. Egyik héten éjjel, másik héten nappal, vagy­is este hattól reggel hatig és reggel hattól este hatig. Egy nagyon rendes OT-s némettel kerültem össze. Az éjszakai műszakban többször odaadta nekem az ő kincstári kosztját, amit csak a németeknek osztottak éjfélkor, én meg nekiadtam a kéthetente nekünk kiutalt cigarettaadagomat. Az OT a német »Organization Todt« rövidítése, a német hadimunkás-szervezetet jelenti. A vezetési, gépkezelési, irányítási feladatokat látták el Borban, és mi munkaszolgálatosok alájuk voltunk beosztva. Nagyon sok rendes ember volt közöttük. Nem bántottak bennünket, mert nekik egészséges, munkaképes emberekre volt szükségük ahhoz, hogy a bánya elő tudja állítani az előírt mennyiséget.
A nagyon gyenge ellátásról a magyar keret tehetett, mert az élelmezésünkre szánt ételek nagy részét eladták saját haszonra. Az első néhány hónapban Balogh András parancsnoksága alatt még úgy-ahogy kordában voltak tartva. De 1943 de-­cemberétől Marányi Ede alezredes alatt elszabadult a pokol. A keret szabad kezet kapott, és a brutalitásnak nem volt határa.

Radnóti is köztünk volt

1944 szeptemberében leállították a munkálatokat, és elkezdték egy helyre, a Berlin Lágerbe gyűjteni a munkaszolgálatosokat. 1944. szeptember 17-én indultam »haza« az első csoportban. Radnóti is köztünk volt, bár én nem találkoztam vele. Körülbelül 3200 főből állt az úgynevezett első lépcső. Juhász Pál százados és a keret egy része felelt értünk. Indulás előtt kevés napra elegendő konzervet és kenyeret osztottak ki mindenkinek. Nem sokkal az indulás után a menet csaknem két kilométerre nyúlt, kosztot többé már nem nagyon kaptunk. Megpróbáltunk útközben a mezőn kukoricát, krumplit szedni, de ha észrevették, akkor az életünkkel fizettünk érte. Így értünk körülbelül nyolc nappal később Belgrádba, ahol éjszaka vezettek át minket, mert a vezetés félt a lakosság reakciójától, ha meglátja a lesoványodott emberek tömegét. Belgrád mellett a nemzetközi vásár elhagyott csarnokaiban pihentünk néhány napot. Az indulás óta itt kaptunk először és utoljára egy kevés ételt. Szeptember 28-án hagytuk magunk mögött a szerb területeket.

Az igazi halálmenet

Átkelve a Dunán északnak vettük az irányt, és a Tisza jobb partján meneteltünk előre. Számos visszavonuló német csapattal találkoztunk útközben. Ekkortól kezdődött az igazi halálmenet. A német fegyveres alakulatok okkal, ok nélkül gyilkoltak. Ha megálltunk egy rövid pihenőre, találomra a munkaszolgálatosok közé lőttek. Így találta el az egyik golyó a társamat, akivel már ’40 óta együtt voltam. Épp az árokparton ültünk, amikor a golyó eltalálta kézfejét. Azonnal körbeálltuk és segítettünk eltüntetni neki, mert a sebesülteket is kérdés nélkül megölték. Végül szeptember 30-án értünk a magyar határhoz, Titelnél. Az utak továbbra is tele voltak német visszavonuló egységekkel.
Október 5-én érkeztünk Cservenkára, a téglagyárba szállásoltak el minket. Másnap a németek körbekerítették a gyárat, és átvették az irányítást a magyaroktól. Ekkor kiválasztottak engem, és még nyolc embert. Felültettek egy teherautóra, és kivittek a Ferenc József-csatorna partjára. Ekkor éreztem először félelmet, mert azt hittem, agyonlőnek minket. De végül lőszert kellett pakolnunk uszályokról teherautóra. Miután végeztünk, visszavittek a táborba. Aztán október 7-én este tíz óra körül lövöldözésre ébredtünk fel: ekkor már elkezdődött az öldöklés, azzal a lőszerrel, amit előző nap velünk rakattak föl a teherautóra.

Pénz, aranytárgy van?

Miután nyolcvan-száz embert már agyonlőttek a gödörben, egy magyar szakaszvezető odalépett hozzám, és azt kérdezte, hogy van-e pénzem vagy aranytárgyam. Hatalmas szerencsémre néhány perccel előtte raktam zsebre az órámat, ami a lyukas zseb miatt becsúszott a csizmámba. Feltartottam a kezemet, és mutattam, hogy nincs nálam semmi. Kiválasztottak hatunkat, hogy húzgáljuk szét a hullákat a gödörben. Miután végeztünk, felállítottak a gödör szélére, de már heten voltunk, mert a gödörben valaki sértetlenül felkelt. Elhangzott az első lövés. Azonnal összecsuklottam, és legurultam a hullák közé, figyelve arra, hogy a kezem szabadon maradjon, hogy le tudjam magamról dobni a rám eső hullákat. Pillanatok tört része alatt felmértem, hogy nem talált el a golyó, ezután már ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Csak egy cél lebegett akkor előttem: mindenáron életben maradni. Élni akartam.
A menet magyar vezetése az ellenkezés legkisebb jelét sem tanúsították a németekkel szemben, amikor körbevették a gyárat Cservenkán. A lövöldözés előtti napon ugyan Száll hadnagy felment Zomborba telefonon további utasítást kérni a Hadügyminisztériumtól, de nem sikerült a kapcsolás. Mire visszaért, a németek végeztek az öldökléssel, és már »csak« a túlélőkön tudott segíteni. Ez a mészárlás pusztán ráadása volt azoknak a primitív kegyetlenkedéseknek, amiknek Borban voltunk kitéve. Teljes mértékben a legmélyebb zsidógyűlölet irányította már őket.

Kézigránát a túlélőkre

Hajnalban fejeződtek be a lövöldözések, de még mielőtt a németek végleg abbahagyták volna a mészárlást, kézigránátokat dobtak a gödörbe, nehogy maradjon túlélő. Csoda volt, hogy így is néhányan életben maradtunk. Pár órával később, amikor már világos volt, valaki a gödörből meglátta Száll hadnagyot, és elkezdett kiabálni: hadnagy úr, mentsen meg! Ekkor Száll hadnagy leszólt a gödörbe, hogy aki életben van, jöjjön elő. Gondolkoztam, végül fölálltam, kivettem a véres és sáros dzsekimből a levéltárcámat, majd levettem és kijöttem. Még néhányan követték a példámat, és a »jehova«-század mögé sorakoztattak fel bennünket. Nem sokkal később szóltak, hogy a zsidóknak menekülni kell, mert jönnek vissza a svábok.
A téglagyárral szemben levő vasúti pálya másik oldalán egy sor ház állt, mögötte pedig hatalmas szántóföld, illetve szőlő- és kukoricaültetvény terült el. Abba az irányba kezdtünk futni. Még időben a szőlők közé értünk, amikor hallottuk a lövöldözést. Megérkeztek a svábok. Két fiú csatlakozott hozzám. Futás közben egy pillanatra megálltunk, letéptünk egy kis szőlőt, megettük, és futottunk tovább. Csak egyet tudtam, keletnek kell tartanom, mert onnan jöhet még segítség a szerbektől és az oroszoktól. Elgyengült állapotban értünk Ószivác határához. Észrevettem egy tanyát, amiről úgy gondoltam, hogy be merek kopogni. A ’41-es újvidéki mészárlásról menekült magyarok is laktak ott. Azonnal befogadtak, elláttak minket, bár enni nem adtak csak tejet, meg tejlevest. Attól féltek, hogy a túlzottan elgyengült testünk nem tudja feldolgozni a rendes ételt. A következő napokban fegyverekkel jártuk az utakat, és lestük, hogyan menekülnek a németek. Amikor Ószivácra értek az oroszok, minden partizán alakulatnak le kellett adnia a fegyvert. Mi is ezt tettük. 1944. október 25-én indultam Szabadkára, ahonnan sikerült egy Kiskunhalast érintő vonatot találnom. November 6-án értem haza.

Találkozás öt év után

Üres lakást találtam otthon, mert egyrészről a bútorainkat a szerb partizánok elvitték. Másrészről 1944-ben a szüleimet és húgomat Halasról a szegedi gettóba vitték, ahonnan három transzportot indítottak. Az első két vonat Auschwitzba vitte a zsidókat. De a második vonat utasainak felét Miskolcnál lekapcsolták, és az ausztriai Schtrasshochba vezényelték munkatáborba, ahogyan a harmadik szerelvényt is. A családom erre a vonatra került fel, és a cseh határtól nem messze lévő mezőgazdasági üzembe kerültek. Miután 1945. május 8-án véget ért a háború, másnap kiutaztam Bécsbe, hogy hazahozzam őket. De félrevezettek, mert azt mondták nekem, hogy nincsenek magyarok abban a táborban. Végül ’45 júniusában otthon találkoztam velük újra, majdnem öt és fél év után.

Kárpótolt az élet

Mivel nem volt felsőfokú végzettségem, eleinte alkalmi munkákból éltem. Egy évvel a háború után a baromfiiparban helyezkedtem el Halason. Családot alapítottam, és csak 1957-ben költöztünk fel Budapestre. Két évig a Pest megyei Zöldért szentendrei kirendeltség helyettes vezetőjeként, majd a váci kirendeltség vezetőjeként dolgoztam. 1959-től helyezkedtem el újra a baromfiiparban a Budafoki Baromfiipari Vállalatnál, ahol termelési osztályvezető voltam egészen a nyugdíjazásomig.
Az élet mindennel kárpótolt: sikeres két gyermekem van, és a négy unokám is megtalálta helyét az életben. A családom szeret, és én is őket. Bejárhattam a világot, láthattam, hallhattam sok mindent.
A közelmúltban elfogadott törvény a holokauszttagadás büntethetőségéről külön ajándék nekem. De ennek ellenére nagyon aggaszt, ami az elmúlt időkben történt itthon. A megosztottság, a gyűlölet és az erőszak elhatalmasodása a társadalomban és a politikában a 20. század újabb sötét időszakát eredményezte. Szeretném biztosan tudni, hogy még egyszer nem követi el Magyarország ugyanazt a hibát.”